Pénteken még Las Vegasban ébredtünk, de ezen a napon el is hagytuk a várost és utunkat a Grand Canyon fele vettük. Már jó előre béreltem autót a rentalcars.com-ról és a National nevű cég ajánlata tűnt a legjobbnak számomra, ezért őket választottam (bár hozzátenném, hogy nem voltak nagy árkülönbségek a szolgáltatók között és az alap autó kategóriákban sem, azaz a miniautó, compact, lépcsőshátú és a nem full size SUV-ok között napi 1000-2000Ft-os differenciák voltak). 32.000Ft volt a SUV kategória 2 teljes napra és 3000Ft-ért vettem hozzá egy olyan plusz szolgáltatást, hogy üres tankkal is visszavihetem a kocsit. Gondolkodás nélkül pipáltam ezt az opciót foglaláskor, hiszen nagyon-nagyon megéri. Ezzel körülbelül 10.000Ft-ot spóroltam tankoláskor.
Reggel 8-ra terveztem kimenni a reptér mellett található nagy autóbérlő centrumba, ami egy hatalmas többszintes irodaház és parkoló. Korán reggel lévén még alig voltak, így a papírozást is elintéztük sorban állás nélkül úgy 15 perc alatt. Az ügyintéző azt mondta, hogy hiába fizettem a második sofőr opcióért (+2000Ft, szóval nem nagy összeg), a barátom, aki amerikai állampolgár nem vezetheti majd az autót, mert Európából érkezett a foglalás és így csak európai személyre vonatkozik a biztosítás. Elég nagy baromságnak találtam ezt és biztos voltam benne, hogy ez nem így van, ahogy mondja, de egy kicsit örültem neki, mert a cimbim nagyon bénán vezet. Később a biztosító is megerősítette telefonon, hogy ő is vezetheti a bérelt autót, mert vonatkozik rá is a biztosítás és helytelen, amit az ügyintéző mondott. Kár, na mindegy, majd később elmesélem, hogy amikor átadtam a kormányt pár órára, hogyan vezetett.
/A bérelt autó/
A bejegyzés nem ért véget, kattints a lenti "TOVÁBB" gomra a folytatáshoz...
Szóval, az ügyintézés után egy papírral a kezünkben mentünk ki a parkolóház részbe, ahol a National cég részéhez kellett menni, az egyik ott dolgozó rámutatott egy sorra (nem full size SUV sor), hogy válasszuk azt a kocsit innen, amelyik a legszimpibb. Volt Nissan Rogue (nálunk Nissan X-Trail), Nissan Rogue Sport (nálunk Qasqai), Mazda CX-5 meg még egy-két féle más, de azokra már nem emlékszem. Sajnos amerikai autó nem volt, csak japán meg talán 1-2 koreai. Először a CX-5-öt akartam választani, mert ez az egyik kedvenc autóm, főleg a burgundi vörösben, mint amilyen az is volt, de annak nem volt bőr ülése, mint ahogy a többinek. Végül azért választottunk egy Nissan Roguet (X-Trail), mert neten rákeresve azt találtuk, hogy ez a legfelszereltebb változat. Mint kiderült nagyon jó választás volt. Összesen 12 mérföld volt az autóban, azaz körülbelül aznap reggel vihették oda a kocsit, tehát vadonat új autót sikerült kifogni. Volt benne bőr ülés, üvegtető, félönvezető funkció, 360 fokos kamera, stb.
Az autón rendszám sem volt, gondoltam, hogy majd azt a kiléptetésnél kapjuk meg, ahol le kell adni a papírt, de ott azt mondták, hogy mivel ez egy új autó, nem kell rá rendszám egy darabig, hanem azt a szélvédőre ragasztott kis kézzel kitöltött 3x5 centis papírfecni helyettesíti ideiglenesen. Nem lepődtem meg ezen és nem kezdtem el értetlenkedni vagy izgulni miatta, hogy na de mégis rendszám nélkül menni közúton egy autóval, mert azt tudtam, hogy Californiában is egy új autó bizonyos ideig (talán 30 nap) közlekedhet rendszám nélkül, akkor ezek szerint Nevadában is így működik. Viszont a rendszám hiányának lesz majd jelentősége a későbbiekben amire majd külön kitérek.
Első megállónk a Hoover gáthoz vezetett. Nagyjából fél óra alatt meg is érkeztünk, és mivel még mindig viszonylag korán volt, a gáthoz közelebb eső parkolóházban is le tudtuk tenni az autót (a parkolás ha jól emlékszem 15 dollár volt időtartamtól függetlenül). Innen csak pár perc séta maga a gát. Nagyon tetszett a látvány, minden szögből és mindent fényképeztem amit csak tudtam. A gát közepét „szeli ketté” Nevada és Arizóna állam határa. A két állam között 1 órás időeltolódás is van. 20 perc sétálgatás után elindultunk a látogatóközpont fele, mert szerettem volna megtekinteni a turbinákat, amik az áramot termelik az átfolyó víz energiájával, de ez csak szervezett idegenvezetéses látogatás keretében lehetséges, mint ahogy megtudtam, de erre időnk sem volt meg annyira nem érdekel, hogy 25-30 dollárt még kifizessek érte.
400 kilométeres vezetés következett a Grand Canyonig. 15 éve vezetek napi szinten elég sokat és még se balesetem, se koccanásom, se semmi ilyen incidensem nem volt (kopp-kopp), de a vadonat új bérelt autót majdnem sikerült lezúzni, ugyanis elkezdtem farral kitolatni a parkolóhelyről kanyarodva, de nem vettem észre magam mögött az oszlopot, mert beleolvadt a háttérbe. Egyszer csak hirtelen dübbent egy nagyot a kocsi, mintha falat fogott volna. Hátranézek jobban és akkor látom, hogy ott egy oszlop. Az amerikai barátom hirtelen megtanult pár szép ízes magyar káromkodást. A kocsi sípolt és villogott, kigyulladt pár figyelmeztető lámpa is, na mondom jól hazavágtam az autót és csak arra gondoltam, hogy remélem ezt a kárt fedezi a biztosítás. Kiszállok felmérni a kárt és mit látok? A kocsi karcmentesen áll az oszloptól pár centire. Hála az égnek (na meg a fejlett beépített kütyüknek a kocsiban) a fél önvezető funkció közbeavatkozott és mikor érzékelte a túlságosan közeledő oszlopot, átvette az irányítást, hiába nyomtam a gázt, hogy elkerülje az ütközést. Hirtelen úgy befékezett, hogy mindketten azt hittük, hogy az oszlop állította meg az autót.
A két hét alatt hol találkoztam Magyarokkal? Nem, nem Los Angelesben vagy Las Vegasban, hanem úton a Grand Canyon fele a gyér forgalmú út egyik benzinkútján. WC szünetre álltunk meg és én már végeztem, amikor azt hallom, hogy egy lány magyarul telefonál. Sosem szoktam megszólítani másokat, hogy „hűűűű, te is magyar vagy, mit csinálsz errefele?”, pedig Japánban is hallottam magyarul beszélni embereket, nem turistás helyeken, Amerikában is sokszor, szintén nem turistalátványosságoknál, de most úgy éreztem, hogyha leteszi a telefont, csak megszólítom (neeem, az nem játszott közre, hogy csinos volt, hehe). Beszélgettünk pár percet, később megjelent a barátja is. Ők is ugyan olyan túrán voltak, mint mi, csak ők fordítva csinálták meg az utat, azaz LA-ben kezdtek, majd mentek a Grand Canyonhoz és Vegasban töltötték az utolsó pár napot. Mondták, hogy 3 óra múlva kezdődik egy előre kifizetett túrájuk, de még 4,5 óra vezetés volt hátra. Remélem valahogy találtak egy feketelyukat és időben odaértek.
A vezetést nagyon élveztem, bár a táj elég kietlen, de én mégis gyönyörködtem benne, mert nagyon más, mint Europában bárhol. A belépő 35 dollár volt, amit autónként kellett fizetni (egységár az autóban ülők számától függetlenül). Terveim szerint meg is érkeztünk délután két óra körül. 4 órát terveztem eltölteni a „South Rim”-nél. Ez nagyon kevésnek bizonyult. Mindenkinek azt ajánlom, ha sietősre tervezi a látogatást, akkor is szánjon rá 6-7 órát, de a rendes körbenézéshez kell egy égész nap! Végül 5,5 órát töltöttünk itt, mert pont a legvégén sikerült egy rossz buszra szállni és 20 percig meg sem állt, majd ahol megállt, ott fél órát vártunk a visszafele menő buszra, ami még 30 percig vitt vissza a kiindulási pontunkhoz.
Pozitívumok közé sorolnám természetesen a látványt. Ezt az embernek egyszer az életében tényleg látnia kell. A képek semennyire nem tudják visszaadni azt az élményt, mint amit az ember a saját szemével lát. Én akkor is újra tudok élni egy élményt, ha visszanézem a képeimet, amiket csináltam, de most hiába nézem, azt érzem, hogy újra ott kéne legyek, hogy beleéljem magam újra a látottakba.
A negatívumok közé sorolnám azt, hogy a kilátópontok között közlekedni csak a park buszaival lehet, amik nem járnak valami gyakran, ezért a tömeg is óriási rajtuk és sokat megy egy-egy pont között. Két választásunk volt. Vagy meglátogatunk több kilátópontot, de egyiknél sem töltünk el többet 10-15 percnél, hogy a következő busszal tovább menjünk vagy csak 2-3 kilátóponthoz megyünk, de többet elidőzünk egy-egy helyen. Mi, ha jól emlékszem 5 „Point”-hoz jutottunk el. Az 5. a nem tervezett pont volt a rossz buszraszállás miatt, azaz a járat jó volt, mert vannak különböző színnel jelölt útvonalak, de pont a másik irányba ment, mint amerre mi akartunk.
Az 5,5 órából kb. 4,5 órát vagy a buszon ültünk vagy a buszmegállóban a buszra várva töltöttük. Ennek az előnye az volt, hogy 5 helyen is voltunk mindkét végpontját beleértve (Mohave Point és Yaki Point - 12,5km távolság a kettő között, tehát nem kevés), de nem tudtuk átadni magunkat annyira a látottaknak. Legközelebb mindenképpen egy teljes napra jönnék nyitástól zárásig.
18:00 órára végeztünk, a szállásunk innen 3,5 órányira volt Laughlinban (NV). Eredetileg 21:00-re oda akartam érni, hogy este 10től hajnal egy-kettőig még szétnézzünk. Amúgy Laughlint csak kis Las Vegasnak hívom. Van egy főutca, ahol nagy hotelok vannak casinokkal és az egész kisváros hangulata és kinézete olyan, mint Vegas, csak sokkal-sokkal kisebben.
Megálltunk Tusayanban (nem messze a Grand Canyontól) vacsorázni egy Wendysben. Itt egy idős házaspár megkérdezett minket, hogy melyik irányból jöttünk, mert meg akarták érdeklődni, hogyha dél felől jövünk, azaz a GC fele tartunk, átjöttünk-e ott, ahol a baleset van és mennyi időt kellett várakoznunk az útlezárás miatt. Mondtam, hogy nem, pont arra tartunk és megkérdeztem, hogy ők mit hallottak, mire számítsunk? Azt mondták, hogy innen vagy 10-15 percre volt egy nagy baleset órákkal ezelőtt és lezárták az egyetlen utat, ami visszavezet a főúthoz.
Miután megvacsoráztunk én bizakodva ültem vissza az autóba és úgy voltam vele, ha már órákkal ezelőtt történt a baleset, akkor biztosan lepuculták az utat. 20 perce vezettem, amikor meg is jegyeztem magamban, hogy de jó, nincs itt semmi már, erre 2 perc múlva akkora kocsisort láttam, aminek a vége sem látszódott. Ránk is sötétedett és mire végre az 1 sávon váltakozva haladó forgalomban átvergődtük magunkat újabb 1,5 órát veszttetünk. Ekkor sajnos tudtam, hogy este 23:30 előtt nem fogunk Laughlinba érni. Így is lett, majdnem éjfél volt, mire a szobába értünk, ezért nem volt értelme nekiindulni az estébe, mert másnap reggel ismét korán kellett kelnünk, hogy folytassuk utunkat Los Angeles felé.
A Lauglin River Lodge nevű hotelben foglaltam szobát, árban sem volt rossz (18.500Ft/szoba/éjszaka) és az egyik legjobb értéklést kapta ez a szálloda ezen a helyen. Nem azt mondom, hogy csalódás ért, mert csak pár órát töltöttünk itt, de biztos nem örültem volna ha hosszabb időt kellett volna. Időutazás volt ez a javában, mégpedig vissza a 80-as, 90-es évekbe. Azóta szerintem nem nagyon nyúltak sem a berendezésekhez, sem mondjuk a fürdőszobához, még az alkalmazottak is biztosan abban a korszakban kezdtek itt dolgozni, mert mindenki 70+-os volt. A szobában volt egy szag. Az a tipikus „EGY SZAG”, ami nem rossz de nem is jó. Megszokja az ember, de amikor belép a szobába nagyon képen tudja vágni. Ezt hívnám annak a szagnak, amikor azt mondjuk, hogy az idő beleivódott a szoba szagába. Képeken minden szebbnek nézett ki.
Szóval elmaradt a Colorado folyó menti séta, a bártúra és a többi. Eredetileg amúgy máshova szerettem volna szállást foglalni, de ott sokkal drágábbak voltak. Ennek a helynek a neve Lake Havasu City volt. Amikor a térképet nézegettem, hogy útközben a GC felől mi esik nagyjából félútra LA-hez, akkor akadt meg a szemem ezen a településen, mert olyan ismerős neve volt. Aztán visszaemlékeztem, hogy 3-4 évvel ezelőtt láttam a Discoveryn egy rövid bejátszást egy helyről, de nem emlékeztem a nevére sem és arra sem, hogy melyik államban volt ez a hely, mert csak annyiban érdekes ez a kisváros, hogy van itt egy London Bridge nevezetű híd, ami egy kőhíd volt Londonban a Temze folyó felett és komplett elbontották, majd hajóval áthozták a hidat darabokban és a Colorado folyó felett újraépítették. Amikor ránagyítottam a Google térképen, meg is találtam a hidat. Örültem a felfedezésemnek, annak ellenére is, hogy végül mégsem itt foglaltam szállást.
Másnap reggel folytattuk a vezetést San Clemente felé. Matt akart vezetni San Clementéig, ami 4,5 óra volt Laughlintól. Már említettem, hogy van egy nagyon-nagyon furcsa szokása vezetés közben, mégpedig az, hogy a gázt nem folyamatosan nyomja, hanem pumpálja. Ezt már akkor is megfigyeltem, amikor a saját autóját vezette. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 3 másodpercig erősen nyomja a gázt, majd 3 másodpercre teljesen leveszi a lábát majd újra gáz és újra elengedi. Ilyenkor persze nagyokat bólogat az ember. Szegény autómataváltó több ezer alkalommal váltott le meg fel ezalatt a rövig idő alatt, mert ugye amikor levette a lábát, akkor nagyobb fokozatba kapcsolt a váltó vagy esetleg abban a sebességben maradt, de a nagy gázadásra egyet vagy kettőt visszaváltott a gyorsítás miatt, aztán újra felkapcsolt, majd le, mindezt 2-3 másodpercenként. San Clemente fele megálltunk egy benzinkútnál, ahol tankoltunk is (összesen egyszer kellett az 1500km alatt, mert ahogy írtam korábban, üres tankkal adtuk vissza a kocsit). Ettem a 7Elevenben 3 pizza rollt meg vettem üdítőt.
Ekkor volt az az alkalom, amit korábban is említettem, hogy egy kis problémát okozott a rendszám hiánya, ugyanis én azt hittem, hogy Californiában is kapus autópálya rendszer van, mint bárhol máshol az USA-ban, ahol fizetős egy útszakasz. Itt csak előre lehet elektronikusan megvenni interneten az autópálya használatot, amihez persze kell rendszám, amit le tud olvasni az ellenőrző rendszer, de ugye az nekünk nem volt. Rátévedtünk az "Eastern Transportation Corridor"-ra (fizetős út), aminek a legközelebbi kijárata 40 kilométerre volt. Mivel nem volt autópálya díjunk fizetve, mert meg se tudtuk volna venni rendszám nélkül, kicsit bepánikoltam, hogy mi lesz most, mert azt olvastam, hogy 500-1000 dollár bűntetésre számíthatok, ha elkap a highway patrol. Attól is féltem, hogy a bűntetést majd a kaucióból vonja le az autóbérlős cég. Bár abban reménykedtem, hogy azt a kézzel írt mini cetlit úgy sem tudja leolvasni a kamerarendszer, így nem tudják kinek kell eljuttatni a bűntetést. Sajnos még mindig ott volt annak a lehetősége, hogy az autópálya rendőrség állít meg minket és a szembe sávban láttam is 2 autóst, akiket félreállítottak. Végül szerencsére nem történt semmi, megúsztuk bűntetés nélkül és tanulva ebből, kivettem a navigávióból a fizetős útvonalak használatát.
Szerencsére az autópályás szakaszokon belőtte a tempomatot, így addig legalább nem bólogattam az út során. Dél körül értünk San Clementébe. Itt lakik a barátom online haverja, akivel még sosem találkozott előtte, csak együtt multiplayereznek PC-s játékokkal. Andyről azt kell tudni, hogy 31 éves, az anyjával él egy ottani viszonylatokban kicsinek mondható apartmanban (kb. 70-80 négyzetméter, de amúgy egy szép helyen, egy closed gate communityben), életében pár napot dolgozott csak, az anyja tartja el, nincs életcélja azon felül, hogy naponta játszhasson, este aktív, ilyenkor 12 órát is a gép előtt ül, nappal alszik és minden nap füvet szív. Ha az ember egy californiai fiatalra gondol, akkor sokaknak ilyen életstílus ugrana be, amit ő tökéletesen meg is testesít.
Hárman elugrottunk a közeli In-n-Outba hambizni, majd visszamentünk a lakásukba átöltözni strandolós cuccba, hogy lemehessünk az óceánpartra. Andy hiába lakik pár percre kocsival a parttól, legalább 2-3 éve nem járt a víz közelében. Én ha ott laknék és nem dolgoznék, biztosan 3-4 napot ott töltenék a parton hetente. A parton nem találtunk egy szabad parkolót sem, de szerencsére Andy apja közel lakik a parthoz, így a garázsfeljárójukon meg tudtunk állni. Kis séta után már a parton is voltunk, egyből a vízbe mentünk és ugráltunk a nagy 2 méteres hullámokban. Amúgy ha valaki Californiára gondol, akkor az ilyen helyet képzel el maga elé, nem pedig egy Los Angeles színvonalat. Itt gyönyörű házak és tisztaság van mindenhol, rendezett minden, LA ennek pont az ellenkezője. A nagy hullámok áldozatául esett egy napszemüveg is, így visszafele beugrottunk egy Walmartba venni egy másikat.
San Clementéből a LAX reptér melletti a autókölcsönzős komplexumig megint én vezettem, így megúsztam a bólogatást. A forgalom tényleg óriási volt, csak úgy hömpölyögtek az autók a 6X6 sávos utakon, de beállni egyszer sem állt be, folyamatosan haladtunk. A kölcsönzőtől egy 40 perces Uber úttal jutottunk el a szállásunkig East Hollywoodba. A Flamingos szobakártyámon volt egy promóciós kód, mellyel ha friss regisztráló vagyok Uberen, adnak 20 dollár kedvezményt. Be is regisztráltam a debit kártyámat, így sikerült összesen 4 dollárból eljutnunk a szállásig. Egy kicsit előreszaladok az időben, de így lesz kerek a sztori. Azt terveztem, hogyha jövünk 4 nap múlva a reptérre, akkor beregisztrálok egy új fiókkal és a hitelkártyámmal. Sikerült is, illetve a 20 dollár kedvezményt meg is kaptam, de mivel az Uber árszabása dinamikus, ami jelenti, hogy csúcsidőben, amikor többen használják az Ubert, akkor drágább, mint amikor sok szabad autó van és kevesebb utas. Amikor utolsó napon hívni akartam az Ubert ránéztem előtte fél órával, hogy mennyibe fog kerülni. Uhh basszus, 68 dollár. Nem baj, így is 48-at kell fizetni majd, ami szintén elég sok, de úgy voltam vele, hogy idefele csak 4-et fizettem, tehát még mindig jók vagyunk. 10 perc múlva ismét ránéztem és már 76 dollár volt. Fuh... Amikor ténylegesen indulnunk kellett már 87 dollárért tudtam csak hívni és a 20 dolláros kedvezmény után is 67 dollárt fizettem, ami azért nem kis összeg egy kis taxizásért.
Ott hagytam abba, hogy megérkeztünk a szállásra. Ezt a motelt Travelodge by Wyndham Hollywood – Vermont/Sunsetnek hívták. Los Angelesben nagyon drágák a szállások, de tényleg nagyon. 175.000Ft volt egy szoba 3 éjszakára ebben a motelban. A barátom egy alsóbb kategóriás 3 csillagos szállodában akart megszállni, de ott 100.000Ft lett volna egy éjszaka. Mondtam neki, hogy ne haragudj, de nekem erre nincs pénzem. Végül nem volt probléma az ő részéről sem ez a motel, mert tényleg elég korrekt volt ez a hely és azt mondta, hogy pozitívan csalódott a motelban, mert nem gondolta, hogy jó lesz.
Este 10 körül voltunk már, amikor kipakultuk a cuccainkat és szusszantunk egy rövidet és még vacsorát kellett szerezzünk. 2-3 percre volt is egy Wendy’s, tökéletesen megfelelt vacsi szempontjából. Amikor vezettem Los Angelesben és amikor taxiztunk az Uberrel és jobban tudtunk nézelődni feltűnt, hogy LA egy eléggé lepukkant hely tele hajléktalanokkal. Míg elsétáltunk a Wendy’s-be, jó néhány sátortábor mellett elhaladtunk azalatt a 2-3 perc alatt is. A gyorsétteremben sem a legjobb arcok voltak, volt egy pár fura zakkant fazon. Mondhatjuk, hogy már sötétedés után volt, nem a legjobb környéken, de LA 80%-a nem is mondható jó környéknek és nappal sem sok minden változott dilinyósok tekintetében.
Másnap reggel metróra szálltunk. A megálló 2 percre volt tőlünk. A hírességek sétányán akartunk sétálgatni. Engem ez a hely egy másodpercig sem nyűgözött le. Ami tetszett az a TCL Chinese Theater és az, hogy pont volt egy reklámfilm felvétel az utcán, amit picit néztünk. Maga a Walk of Fame 2 kilométer hosszú, ebből 500 méter szép, tele turistákkal, na meg koldusokkal és hajléktalanokkal, a maradék 1,5 kilóméter a gettóban folytatódik.
Vissza a metróra és irány a Santa Monica Pier. A Downtownban metro vonalat kellett váltani, ami nem is igazából metro volt, mert az út 95%-át felszínen teszi meg, de nem is villamos, mert ahhoz meg túl nagy, de nem is vonat, mert az meg más. Én metro/villamos/vonat kombónak fogom hívni. Amúgy vehetünk automatából 2 dollárért „TAP” kártyát és 7 dollárért tölthetünk rá napijegyet, amivel korlátlanul utazhatunk a metrovonalakon és a buszjáratokon (nem mindegyiken). A Santa Monica móló és környéke viszont nagyon tetszett, itt sokat elidőztünk. Ebédünket a Bubba Gump Shrimpben fogyasztottuk el és azt követően Downtown Santa Monicaban néztünk szét. Pár utca le volt zárva, mert éppen valami rendezvény is volt. Voltak mutatványosok, Steampunkosok, őket el lehetett nézegetni egy darabig.
Ismét a metro/villamos vonat kombót használva visszamentünk Downtownba. Útközben álltunk vagy 20-30 percet a semmi közepén de nem tudtam az okát. Következő alkalommal kiderült, hogy valószínűleg az első alkalommal is azért álltunk, hogy vártuk a rendőrséget, mert pár drogos balhézott. Amúgy 4 alkalomból 3-szor sem ment végig zavartalanul a vonat/metro/villamos, mert mindig volt valaki, aki miatt meg kellett állni.
Downtownban sétálattunk a felhőkarcolók között. A szállásra visszaérve Caption Morgan kólázást követve Uberrel elmentünk a Griffith Observatoryhoz. Úgy terveztem, hogy még világosban odaérjünk és sötétedés utánig maradjunk. Óriási volt a dugó a dombra felvezető úton. Szinte lépésben is alig haladtunk. Mikor végre odaértünk, már rengetegen voltak mindenfele. Innen látszódik a Hollywood felirat is. A kilátás nagyon szép a városra, azaz az lenne, mert a szmog eléggé behomályosítja a látképet, az óceán nem is látszódott egyáltalán, de a Downtown felhőkarcolóit azért láttuk. Hiába mondtam a haveromnak, hogy az szmog és nem köd, nem hitt nekem, körülbelül 2 hónap múlva írt rám, hogy ezt más is mondta neki, amikor élménybeszámolót tartott és akkor keresett rá Googleben és adott igazat nekem utólagosan. Megvártuk, hogy besötétedjen. Volt kirakva 2 nagy teleszkóp, az egyik a Saturnusra, a másik talán a Jupiterre, ha jól emlékszem. A Saturnusban biztos vagyok, mert emlékszem a gyűrűjére. Megnéztük az obszervatórium kiállítását is majd levitettük magunkat Uberrel és a változatosság kedvéért ismét hambiztunk egy Fatburger nevezetű helyen.
Utolsó egész napunkon csak tengerpartozást terveztem. Úgy gondoltam, hogy lemegyünk metro/villamos/vonat kombóval Santa Monicaig, onnan pedig elektromos rollerrel átmegyünk Venice Beachre. Valamiért se a Lime se a másik ilyen nagy rolleres cég, aminek most nem jut eszembe a neve nem ismerte fel a személyim a mobilos applikáció, ezért nem tudtunk bérelni. Jaaa... 21 éves kor alatt rollerezni sem lehet. Ismét egy amerikai hülyeség. 16 évesen vezethetsz autót, de 21.-ig rollert nem...
Így maradtunk ismét Santa Monicán, ahol az egész napot parton heverészéssel töltöttük.
Következő nap reggel mentünk a LAX reptérre, ahol Denveri átszállással mentünk tovább Detroitba, ahol még eltöltöttem egy hetet másvalakivel.
