Fairplay, Alma, Breckenridge

Reggel korán keltünk, mert egy 2,5 órás utunk volt Breckenridgeig. A 24-es útról lekanyarodva a 9-es útra gyönyörű látvány tárult elénk. Meg is álltunk lefotózni a réten legelésző bölényeket háttérben a Sziklás-hegység havas vonulataival. Megálltunk tankolni Fairplayben, mely Park megye központja és South Parkban helyezkedik el. A South Park animációs sorozat helyszínének alapját ez a kisváros adja.

Ahogy haladtunk felfele, minden egyre havasabb lett. Breckenridge tipikus síelőközpont, tele van nyaralóházakkal. Érdekes volt, hogy a házaknál labirintusszerűen volt kikotorva a hó, ezt úgy értem, hogy ahonnan eltakarították a havat, azt arrébb górva szinte ilyen 2 méteres falakat emeltek, így sok ház úgy nézett ki, mint valami erőd.

Megálltunk a nagy központi parkolóban és gondolával (sílifttel) elmentünk a Grand Lodge on Peak 7-hez. Pár gondola járat ingyenesen igénybe vehető, melyek a hotelekhez közlekednek. Nagyjából egy órát néztük a síelőket és az emberek tömegét, majd elmentünk a gondolához, hogy lemenjünk a parkolóba. Sorbanállás közben egyszer csak megállt a gondola valami technikai hiba miatt és 15 perc várakozás után sem tudták megoldani, így visszamentünk tovább nézelődni, de már untuk így 20 perc múlva újra vissza a gondolához, ami még mindig állt. Nagyjából egy óra telt el, mire újra járt a lift és végre mi is beszállhattunk egybe. Igen ám, de útközben alattunk is megállt ismét, de szerencsére mi 1 óra helyett csak 15 percet ragadtunk bent a síliftben.

Mikor végre sikerült lejutni, leparkoltuk a kocsit a főutcán, ahol sétálgattunk. Tipikus régies házak vannak kis boltokkal. Itt nem találhatóak meg a nagy franchise hálózatok üzletei, hanem inkább magánvendéglők és kis szuvenír boltok vannak (na jó, persze Starbucks azért itt is akad).

Miután szétnéztünk a főutcán elindultunk visszafele. Almában megálltunk a South Park Saloon nevű bárban, ahol ettünk és ittunk is, majd továbbhaladtunk és Fairplayben, ahol már megálltunk korábban tankolni, kocsival bejártuk a kisváros központját.

 A bejegyzés nem ért véget, kattints a lenti "TOVÁBB" gomra a folytatáshoz...

Cripple Creek

Délben a Buffalo Wild Wingsben ebédeltünk és utána indultunk Cripple Creekbe, ami egykoron egy bányászfalu volt, de mára már átalakult az egész főutca egy kaszinó komplexummá. A kaszinókat nem úgy kell elképzelni, mint Las Vegasi hatalmas 20-30 emeletes szállodakomplexumok a földszinten kaszinóval, hanem régi házakat nyitottak egybe és ezek szolgálnak kaszinóként. Kívülről nem is nagyon tűnnek annak és főleg nem tűnnek nagynak, de amikor betér az ember, meglepődik a méreteken.

Elsőnek egy látogatóközpontba mentünk, ami bemutatta a környék életét, amikor az a fénykorát élte. Kint fényképezkedtünk, mert jó kilátás nyílt a tájra. Már korábban megjegyeztem, hogy itt az ég kicsit másabb, mint ahol eddig jártam, azaz sokkal kékebb, ami a képeken is látszódik, de előben még kirívóbb.

Miután a látogatóközpontnál szétnéztünk, már 10 percnyire sem voltunk Cripple Creektől. A főutcán letettük az autót és bementünk egy casinoba, ami karácsonyi témára épült. Én hamar ki akartam innen jönni, mert állandóan egy karszalagot akartak rám adni és nem értettem, hogy mi a francnak. A srác aki beszélt hozzám olyan hadarva és tájszólással mondta a magáét, hogy kb. semmit nem értettem meg belőle, hogy mit akar. Aztán egy udvarias „get lost”- al elküldtem, de 2-3 perc múlva ismét megtalált de még mindig nem sikerült megértenem egy szavát sem. Aztán ismét 2-3 perc múlva egy idősebb nő talált meg, de akkor már nagyon ideges voltam, hogy mi a fenét zaklatnak itt és mint kiderült (a nőt már simán lehetett érteni), az ID-m akarták elkérni, hogy egy karszalagot rakjanak rám, hogy elmúltam 21. Rendes volt, mert még egy ingyen sört is hozott nekem. Amúgy már biztos megjegyeztem régebben, de kicsit engem idegesít ez az állandó ID elkéregetés főleg, hogy közelebb vagyok a 40-hez, mint a 20-hoz. De láttam, hogy ilyen 40-45-nek kinéző emberektől is simán elkérik. Vajon miért, tényleg van olyan 21 éves, aki 40 felettinek néz ki?!

/Habár nem látszik, mert a homlokzat olyan, mintha különálló épületek lennének, de belül egy egységes casino van/

Ez a hely nem jött be egyáltalán, nem is voltak sokan és az ott dolgozók unalmukban mindig minket lestek. Tovább is mentünk a Tripple Crown casinoba, de itt csak sétálgattunk és legvégül a Bronco Billysben kötöttünk ki. Ez a hely nagyon-nagyon tetszett. Több gépen is sikerült nyernem, sőt a társaságból egyikünk 5 dollárból 38-at nyert. Nem nagy összegek, de 2-3 órát nagyon jól elszórakoztunk és ami a legjobban tetszett a helyben, hogy volt egy rész, ahol ingyen szolgálhatják ki magukat a vendégek popcornnal, snackekkel, kávéval, üdítőkkel stb. A bár is teljesen ingyenes volt. Azt hittem először, hogy csak a sör/bor ingyenes, de nem, hanem minden és a választék is olyan volt, mint bármilyen más bárban. 20 dollárt áldoztam be játékra és 2-3 óra múlva 23-al szálltam ki (plusz 2-3 sörrel, 2-3 long drinkkel és snackekkel).

Manitou Incline

A Manitou Incline egy lépcsős túraösvény, mely egykoron egy fogaskerekes vasútpálya volt fel a hegyre, de egy 1990-es kőomlás teljesen tönkretette a pályát, ezután csinálták meg túraútvonalnak és a talpfákból alakították ki a lépcsőfokokat. Az átlagos meredeksége 24 fok, de néhol (közepe után kicsivel) eléri a 34 fokot is, ráadásul itt pár száz lépcsőfok olyan magas, hogy nekem is majdnem a térdemig ért, így igen nagyokat kellett felfele lépcsőzni. A szintemelkedés 613 méter és az ösvény teljes hossza 1,42 kilométer. Összesen 2768 lépcsőfok vezet felfele. A rekord valami 15 perc körül van, ami szinte hihetetlennek hangzik. Én nagyon jó formában vagyok, de nekem kereken 50 percbe telt megmásznom. Mivel még sosem jártam itt és nem ismertem a körülményeket, így nem jól osztottam be az erőmet, azaz második próbálkozásra biztos le tudtam volna még faragni vagy 5-10 percet és ha nem állok meg fényképezkedni és gyönyörködni a kilátásban, azzal is 5-10 percet. Persze sokan évek óta erre edzenek és van egy olyan klub is, amit a Manitou 500-nak hívnak. Akik ebbe a klubba akarnak tartozni, nekik 365 nap alatt 500 alkalommal kell megtenniük az utat fel és le.

Az emelkedő az elején még nagyon kevés és a lépcsőfokok is normál magasságúak, de ahogy írtam az 1/3-ánál kezd nehezedni, az 1/3 út nagyon nehéz és az utolsó 1/3 rész pedig közepes nehézségű. Az út felénél le lehet térni a lépcsőkről, akik nem bírnák és egy külön ösvényen le tudnak menni, mert visszafordulni az út teljes szakaszában nem szabad, azaz csak felfele lehet haladni. Útközben találkoztam 60 év felettiekkel is, beszélgettem is velük pár percet. Unokákkal voltak, de a nagyik jobban bírták a tempót a 15 éves körüli unokáktól. Mire felértem nagyon leizzadtam és csak úgy dobogott a szívem. Szerencsére sokat tudtam pihenni, mert Zsoltra még több, mint fél órát vártam, hogy felérjen ő is. Köztünk persze van vagy 15 év korkülönbség és én vagyok a fiatalabb, így szerintem az ő teljesítménye sem volt rossz. A 40 perc alatt míg vártam a csúcson egy mókussal nagyon összebarátkoztunk. Még a kezembe is bemászott. Valószínűleg a túrázók etetik őket, így teljesen hozzászoktak az emberekhez.

Lefele egy körülbelül 4-6 kilométeres 1,5 órás túraösvény visz. Útközben beértük a többieket, akik csak a feléig mentek fel. Már majdnem lent jártunk, amikor egyszer csak megpillantottam tőlünk pár méterre 4-5 szarvast legelészni és ők sem igazán féltek tőlünk csak úgy, mint a mókusok.

Lent venni akartam egy „megmásztam a Manitou Incline” pólót, de zárva volt a bolt.

Másnap reggel elérkezett a hazaindulás napja. Ez a 2 hét is rendkívül hamar eltelt. Arra ébredtem, hogy valaki kotorja a havat és a hómaró is megy. Délutánra már el is olvadt. A többiek kivittek a reptérre Denverbe és rendben hazarepültem.