2019...

Április 18. Csütörtök

Reggel 4 körülre kellett kiérjünk a repülőtérre, így a transzfer buszunk éjjel egy órakor jött értünk. A repülőnk reggel 6-kor indult és Münchenben szálltunk át a Denveri gépre. 7 órakor már Münchenben is voltunk. Leszállás után megéheztünk, hiszen legalább 12 órája nem ettünk semmit, de még csak 7 óra volt, ezért alig volt nyitva egy két étterem, de azokban sem volt választék vagy olyan drága volt minden, hogy inkább kihagytuk. 8 óra fele találtunk egy éttermet, ahol ettünk panini shandwichet és ittunk egy korsó Hofbrau sört. Így pont 1 évvel visszanézve a képeket döbbentem meg, hogy miként tudtam bármiféle alkoholos italt inni reggel 8 órakor, mert a gyomrom nem éppen szereti ilyenkor befogadni ezeket. Valószínűleg „becsaptam”, mert az alvásritmus nem a megszokott volt az elmúlt 24 órában.

Denverbe délután 3 óra körül érkeztünk és még volt egy 1,5 órás utunk kocsival Colorado Springsig. Az idő nagyon szép volt végig a 2 hetem során. Röviden leírnám azért ennek a környéknek az időjárását, mert nagyon érdekes és szokatlan a mi kontinentális éghajlatunkhoz képest sőt, igazából bármilyen éghajlati övben is ritkább az ilyen időjárás. Idézem a Wikipédia ide vonatkozó egy mondatát: „Colorado Springs has a cooler, dry-winter semi-arid climate (Köppen BSkw), and its location just east of the Rocky Mountains affords it the rapid warming influence from chinook winds during winter but also subjects it to drastic day-to-day variability in weather conditions.”  Ez nagyjából annyit jelent, hogy októbertől júniusig széljárástól függően simán elképzelhető, hogy mondjuk februárban egyik nap 23 fok van és napsütés, másnap pedig -5 és szakadó hóesés, rákövetkezendő 1-2 napban pedig ismét 20 fok felett, majd újra fagy és havazás és így tovább. A két hetem során nagy szerencsém volt, mert nem nagyon ingott a hőmérséklet, ami ritka. A napi hőingás azért magas volt, éjjelre rendszerint lement 0-5 fok körülre, de napközben mindig 15-25 fok között volt. Utolsó nap, amikor indultam haza, akkor 10 centis hó fogadott reggelre, de délután már 13 fok volt és a hó is gyorsan elolvadt teljesen, de óriási köd lett. Még mindig az időjárásnál maradva, küldtek olyan képet a barátaim, hogy júniusban mentek szabadtéri koncertre és -2 fok volt napközben, úgy fagyoskodták végig a koncertet, 2 napra rá meg 28 fokban kertészkedtek. Nem tudom mennyire tudnám megszokni ezeket a szélsőséges hőmérséklet változásokat heti szinten akár többször is.

A bejegyzés nem ért véget, kattints a lenti "TOVÁBB" gomra a folytatáshoz...

Már késő délután volt, mire megérkeztünk, így aznapra sok tervünk nem volt már az evés-iváson és a lakóövezetben való sétán felül. Amerikában a gyakori „utcai” állat a mókus, mindenhol ott vannak szinte bármelyik államban, ahol eddig jártam, itt viszont a mókusokon kívül a nyulak ugrándoznak fel és alá. Nagyon sokan vannak, szinte mindig látni őket, ha kimegy az ember az utcára. Nagyon picik, szürkék és aranyosak.

A környék nagyon szép és rendezett, maximum 10-15 éve épült óriási házak vannak itt viszonylag elszórtan, azaz nem egymás szájába építve. A szomszédos utcában a házak már a golfpályán voltak, mellettük pedig 10 vagy több hálószobás óriási házak.

Április 19. Péntek

Első teljes nap a pár percre lévő Pulpit Rock Parkhoz mentünk el. Vittük magunkkal Bradley kutyát is. Megmásztuk a sziklákat, csináltunk rengeteg képet. A távolban a Pikes Peak havas hegyei is látszódtak a gyönyörű kék horizomton. Azt már az első napon észrevettem, hogy itt a kék ég teljesen más, mint bárhol, ahol eddig jártam. Sokkal sötétett kék, mely csodálatosan fest a hófehér bárányfelhőkkel. Egy másfél óránál többet nem töltöttünk a parkban, mentünk tovább, hogy felfedezzük a környéket. A park parkolójától nem messze volt egy Harley-Davidson bolt, oda is benéztünk, majd elmentünk egy-két bárba és boltba.

/Háttérben a Pikes Peak/

Pikes Peak & Manitou Springs:

Már mondogattuk a szomszédoknak, ismerős embereknek, hogy megyünk a Pikes Peakre és szinte kivétel nélkül mindenki azt mondta, ha ott vagyunk, akkor mindenképpen próbáljuk ki a csúcson kapható fánkot, aminek az a különlegessége, hogy picit más eljárással készül, mint a többi, mert abban a magasságban nem úgy kel meg a tészta, ahogy kellene neki. Amúgy tipikus amerikai felfogás, ha egy túristalátványosság szóba kerül, hogy nem azt mondják, hogy például milyen szép volt a látvány, milyen jó volt sétálni az adott helyen vagy hogy milyen érdekes tevékenységeket lehet ott csinálni, hanem hogy milyen ételt lehet ott kapni és mit érdemes megkóstolni vagy melyik éttermet kell feltétlenül meglátogatni. Meg kell jegyezzem, hogy ennyire semmitmondó, minden pozitív jelzőt mellőző fánkot még életemben nem ettem, ami ráadásul elég drága is volt. Már nem emlékszem pontosan, de 12 darab kisebb fánkért körülbelül 20-25 dollárt fizettem.

Na de térjünk át a lényegre az én szempontomból, ami a látvány és az élmény. Azt is mondogatták a fánkon kívül, hogy a magasság miatt érezhetően nehezebb lesz a levegővétel és már kis mozgásnál is azt érezzük, hogy kifulladunk. Ez is inkább a puhány amerikaikra lehet jellemző, mert én semmi ilyet nem éreztem egy másodpercre sem, pedig direkt mozogtam, másztam ide-oda, lépcsőztem és a többi.

Az öltözködést elég sok rétegben oldottam meg, mert magasságtól függően nagyon változatos skálán mozgott a hőmérséklet. Például, ahogy jöttünk le és megálltunk fényképezkedni egyre lejebb és lejebb, úgy vettem le magamról a kabátot, majd a következő megállónál a mellényt, majd a pulóvert és végül már csak egy pólóban kellett lennem. Na de térjünk vissza a legelejére. Szokták mondani, hogy nem csak az úticél az érdekes, hanem már az út is, ami itt különösen igaz. Alig bírtam betelni a látvánnyal. Működik itt egy fogaskerekes vasút is, amivel fel lehet jutni a csúcsra, ám ez már egy ideje le van zárva felújítás miatt. Kérdéses az is, hogy valaha újra megnyílik-e, mert finanszírozási gondokkal küzd az üzemeltető. Mivel magántulajdonban van, de nincs rá pénzük felujítani, ezért a tulajdonos azt várja el, hogy állami vagy városi finanszírozásból legyen felujítva, de a városvezetés meg azt mondja, hogy az magántulajdon, ezért nem támogatják a felujítást. Így kocsival mentünk fel a csúcsig. A belépődíj hasonlóan működik, mint a többi nemzeti parknál, azaz az összeget autónként számolják fel, nem személyenként. A csúcson leparkoltunk és egyből felvettem minden magammal vitt ruhát, mert nagyon szeles hideg volt az idő, ami 4300 méteren nem ért váratlanul. Ahogy már írtam korábban, egyből bementünk a látogatóközpontba, ahol ettük a fánkot, vettünk pár szuvenírt, majd kimentünk fényképezkedni és egy 20 perces ott tartózkodás után megkezdtük a leereszkedést. Visszafel is megálltunk egy másik szuvenírboltban, fényképezkedtünk egy hómaróval, még lentebb egy tónál álltunk meg nagyon szép kilátással a Pikes Peakre.

Az úton hazafele benéztünk a Garden of the Gods Trading Postba, ami magában foglal egy éttermet  és egy amerikai őslakosok kézműves termékeitől kezdve a bóvli szuveníreken át minden féle dolgot árusító boltot. A Garden of the Gods területét kocsival jártuk körbe, később egy másik napon visszajöttünk ide sétálni is és jobban szétnézni.

Még viszonylag kora délután volt, ezért volt még időnk nézelődni és elmentünk a közeli Manitou Springbe. Ez a hely volt az egyik kedvencem az út során. Elsőnek a az American Legion Post 39-es veterán klubjánál (magyarul kocsma :) ) fogyasztottunk el egy kis frissítőt (Jagermeister + Colorado Native Lager sör), majd átmentünk a közeli „Keg” nevű bárba burgerezni és csapolt kancsós IPA nedűt szürcsölni. Hogy lesétáljuk a sok kaját, elmentünk oda, ahonnan indul(t) a Pikes Peakre a fogaskerekes vasút. Szintén innen indul a Manitou Incline is, de erről majd később írok.